2020. júl 02.

Vajon miért importáljuk kérdés nélkül az amerikai kultúrharc mintáit?

írta: pinter.bence
Vajon miért importáljuk kérdés nélkül az amerikai kultúrharc mintáit?

Nem csitul a kultúrharc a fantasztikumban se külföldön, se itthon. Ami nagyobb fájdalom, hogy az itthoni kultúrharc tulajdonképpen csak homályos tükörképe a kintinek, és abból is gyakorlatilag csak az egyik oldalnak.

Laikusok számára a fantasztikus irodalom gyakran egyszerű eszképizmusként tűnik fel. Van a való világ, a kemény rögvalóság, amelyről a kemény rögvalóságíró szépírók írják sötét vagy humorosan tálalt, de keserédes realista regényeiket, ezzel szemben pedig van a kalandos és színes fantasy és a sci-fi, ahová mindezek elől menekülhetünk.

default-header.jpg

Ez a kép persze sosem volt igaz. Van a fantasztikumnak egy ilyen arca is, de a kép sokkal összetettebb; mi több, az elmúlt években Tóth Csaba és mások munkássága nyomán már a népszerűsítő tudományos irodalmat nézve magyar nyelven is polcnyi bizonyítékunk lehet arra, hogy a fantasztikum különböző módokon, de nagyon sokszor ugyanannyira, vagy sokszor még inkább szól a való világ társadalmi-gazdasági-politikai problémáiról és jelenségeiről, mint a mainstream.

Ez nem valami új jelenség: akárhonnan is számítjuk a fantasztikus irodalom történetét, ez a vonal rejtett áramlatként, vagy éppen fősodorként jelen volt a sci-fi (és valamennyire a fantasy) történetében is. Hogy az aranykornál kezdjük: nehéz eltagadni a politikai olvasatot mondjuk már Asimov, Bradbury, Heinlein történeteitől is; de napjainkig folytathatjuk a sort olyan szerzőket sorolva, akiket – ha nem is muszáj, de – lehet az akár kihangsúlyozott, akár csak implicit politikai-társadalmi-egyéb mondanivaló felől is olvasni.

Teszek még egy állítást: a fantasztikum eszképizmusát lehetővé tévő mechanizmus, a spekulatív elrugaszkodás a való világtól éppenséggel predesztinálja is arra a fantasztikumot, hogy a kultúrharc kialakuló frontjainak bölcsője legyen (elnézést a képzavarért). A sci-fi általában véve a jövőnkről, a fantasy pedig általában véve és nem kizárólagosan persze, de a múltunkról szól – vagy egészen pontosan arról, hogy az adott jelenben mit gondolunk a jövőről, és milyen múltmitológiát konstruálunk magunknak az elmúlt korokból. (És a fantasy esetében az elmúlt évtizedekben egyre inkább: a jelenünkről.)

Miért beszélünk most erről?

Eddig általánosságban beszéltem fantasztikumról, de ezen a ponton érdemes pár dolgot tisztába tenni. A fantasztikus irodalom (főleg a sci-fi) és a hozzá fűződő intézményrendszer ugyanis első sorban angolszász, és azon belül is alapvetően inkább amerikai konstrukció. A kanonizált szerzők túlnyomó többsége amerikai, a találkozók, díjak és író- vagy rajongói szerveződések jelentős része amerikai. (Nem akarom elhallgatni ezzel azt, hogy a műfajnak Európában is vannak jelentős képviselői és találkozói, stb. – de ez még így is inkább széljegyzet a fantasztikum történetében.)

Hogy mást ne mondjunk, a magyar fantasztikus kiadás is erősen hozzá van kötve az angolszász trendekhez: mi kap ott nagyobb hype-ot, mi kap díjat, és főleg az utóbbi évtizedekben: miből készítenek filmet, sorozatot – ezek a dolgok jelentősen, és első sorban befolyásolják azt, hogy mi az, ami aztán magyarul is megjelenik az évente több ezer kötetre rúgó friss angolszász termésből.

Ha akad is remek nem-angolszász szöveg, jó eséllyel az is akkor tud eljutni hozzánk, ha előbb sikerrel fordul meg az angol vagy amerikai piacon. Ugyanitt: ha valamiből ma film vagy sorozat készül, az szintén amerikai filmgyártó cégóriások valósítják meg amerikai/angolszász producerekkel, rendezőkkel és színészekkel.

A mai turbulens időkben, amikor az amerikai projekt, az Amerikai Birodalom megroggyanni látszik, az amerikai fantasztikus közeg nem csak reagál ezekre a változásokra, de sok tekintetben inkubátorként szolgál a kultúrharc kialakuló frontjaihoz; miközben az adaptációkat készítő amerikai cégek is első sorban az amerikai jelenségekre (kulturális mozgalmakra, piaci igényekre) reagálnak például kasztingdöntésekkel.

És mégis

Az első sorban – a fantasztikus irodalom kontextusában pedig szinte teljesen – amerikai kultúrharcot azonban alapvetően olyan történelmi tények és olyan jelenkori strukturális adottságok határozzák meg, amelyekhez európai, magyarországi olvasóként nagyon kevés közünk van, ráhatásunk pedig még kevesebb.

Ha az elmúlt években körbenézek a Molyon, a Facebookon, azt látom, hogy ugyanaz a kultúrharc folyik itthon is, mint a tengerentúlon: ugyanazon ügyek mentén, közel ugyanazokkal a szlogenekkel, érvelésekkel, sztereotípiákkal és narratívákkal, mint ott; de úgy, hogy annak esetlegesen meglévő univerzális következtetéseit nem, vagy nagyon ritkán vonjuk le a saját társadalmi-politikai-gazdasági kontextusunkra.

Két kiemelkedő botránykő van, ami szinte automatikusan triggereli a magyar kommentelőket is: a kasztingdöntések és a díjak ügye.

Kasztingdöntések

A kasztingdöntések egy szempontból persze primer módon érintenek mindenkit, aki az adott könyv/könyvsorozat/képregény rajongója, hiszen olvastuk mondjuk ezeket a könyveket, elképzeltük valahogy az adott karaktereket, egy adaptáció esetén tehát nyilván meglesz a szubjektív (általában inkább csalódott) véleményünk, ami teljes mértékben érthető is.

Ezek a kasztingdöntések az elmúlt időszakban túlnyomó részt arról szóltak, hogy a stúdiók igyekeznek növelni a diverzitást. Az ilyen döntések az adott művet ismerő olvasóként válthatnak ki persze belőlünk primer reakciókat; de miközben ennek hangot adnak a magyar rajongók, egyre gyakrabban, és most már lassan kizárólagosan az importált kultúrharc narratívái kerülnek elő, legyen ez csak simán a „PC-diktatúra”, mint – hazai viszonylatban legalábbis – valós tartalom nélküli avatárkifejezés mágikus megidézése, vagy valami mélyebb dolog, például kifejtése annak, hogy az adott történet ismeretében miért lehet idegen egy színesbőrűvé változtatott karakter.

Most már azon a szinten tartunk, hogy teljesen normális dolog a Molyon legalábbis a fehér felsőbbrendűség viszonylag cáfolható történelmi jellegű érveléssel megtámogatott deklarálása is – ez már jóval túlmutat azon, mint hogy azon szörnyülködünk, hogy a túltolt, vagy annak tűnő „PC” mit csinál vagy mit nem. 

Ezzel szemben egyébként viszonylag ritkán kerülnek elő az importált kultúrharc progresszív ellennarratívái, aminek valószínűleg az az oka, hogy primer olvasói érzéseinkhez és reflexeinkhez (az adaptáció elrontja a könyvet!) közelebb állnak ebben az esetben annak az oldalnak az érzései és narratívái; illetve az is, hogy gyakran az érintett csoportnak nem hogy a magyar fandomban, de a magyar társadalomban sincsenek képviselői.

A díjak kérdése

Ugyanilyen állandó vitatéma az elmúlt években a díjak kérdése: az elmúlt tíz évben folyamatos trend volt, hogy egyre több nő, LMBTQ-közösséghez, vagy valamelyik (amerikai) etnikai kisebbséghez tartozó szerző jelent meg az amerikai díjak jelöltlistáin, illetve győztesei között, amely folyamatot csak felgyorsította az évtized közepének nagy, alternatív szélsőjobb felől érkező ellenkampánya.

Tény: ma már úgy állunk, hogy a fantasztikum nagy díjainak jelöltjei között alig-alig találunk fehér, heteroszexuális férfiakat. Ezt a tényt viszonylag könnyű megállapítani, ahogy azt a tényt is, hogy 2010 előtt pedig kisebb-nagyobb (már-már tokenként értelmezhető) kivételekkel majdnem csak fehér, heteroszexuális férfiakat találtunk a díjak jelöltjei és győztesei között.

Ez utóbbi tényt szokás úgy magyarázni, hogy nyilván így volt, hiszen a fantasztikumot írók döntő többsége fehér, heteroszexuális férfi volt, ami valószínűleg nominálisan igaz is, azt tehát nem tudjuk beleszámolni, hogy hány olyan író pattant le a kiadókról, aki nem ehhez a csoporthoz tartozott. De igaz az is, hogy az elmúlt évtizedben a friss fantasztikumot publikáló szerzők tábora jelentősen megváltozott, és a korábbinál jelentősebb arányban jelentek meg a színesbőrű, LMBTQ-közösséghez tartozó írók és nők, magasabb és lassan kizárólagos arányuk a díjakon ennek megfelelően változott.

Nem a díjak változtak meg tehát, hanem az amerikai fantasztikus könyvkiadás lett nyitottabb, vagy ha az importált kultúrharc avatárkifejezését szeretnénk használni, akkor ezt a közeget hódította meg a „PC-diktatúra”, ahogy a Szélsőközépen megjelent cikk is sugallja.

(A cikk tele van egy sor tárgyi tévedéssel: az egyik az, hogy a spekulatív irodalom valaha is csak az eszképizmusról szólt volna; aztán nem csak Cixin Liu, de John Scalzi is nyert Hugot az elmúlt kilenc évben; semmi adatot nem találni arról, hogy egyébkén N. K. Jemisin leszbikus és vegán lenne; és nem tudom, hogy korreláltak-e valaha a bestseller-listákat vezető és a díjakat nyerő könyvek. Szerintem nem, de egyébként Jemisin trilógiája kommerciálisan is sikeres.)

Ha csak a Hugo-díjat nézzük, érdemes két dolgot megfontolni: hiába a WorldCon nevű eseményen adják át a találkozó résztvevői, ez nem egy világdíj, ez egy amerikai díj, amelyet az amerikai rajongók és a szakmai közeg ítél oda – 2015-ös állás szerint a győztesek 80 százaléka volt amerikai. Nyilvánvaló, hogy az itteni a változásokat az amerikai kontextus mozgatja.

Másrészt pedig a díjról nagyon kicsi szavazatkülönbségek döntenek: a díjak progresszív töltetéhez az elmúlt tíz évben nem kellett hatalmas konspiráció, csak az, hogy megjelenjen pár száz rajongó, akik mondjuk ezeket a szerzőket és témákat értékelik. A jelölési szakaszban például ahhoz, hogy egy regény a döntőbe kerüljön, 203 jelölés kellett – ennyivel jutott be a legkevesebb jelölést kapó könyv, a Space Opera Catherynne M. Valentétől. A később győztes könyv Mary Robinette Kowaltól 363 jelölést gyűjtött.

Ez persze egyben azt is jelentheti, hogy úgy döntünk: nem tekintjük kifejezetten legitimnek vagy relevánsnak a Hugo-díjat, és annyit mindenképpen megállapíthatunk róla, hogy alapvetően eléggé uralja a Tor Books/Tor.com kiadó – ami nem feltétlenül meglepő annak fényében, hogy ez a műhely működteti a leggyakrabban frissülő fantasztikus irodalommal foglalkozó hírportált is, befolyása tehát jelentős.

Bárhogy is látjuk, egy dolog biztos: még a napi híreket, vagy mélyebb elemzéseket követve is bizonyos, hogy innen Magyarországról ezeknek a változásoknak a kontextusait, a való világ mindennapi tapasztalatát általában nem látjuk, nem ismerjük, nem tudunk róluk primer állításokat közölni: ami innen a „PC-diktatúra ámokfutásának” tűnhet, és gyakran tűnik is, amögött olyan történelmi folyamatok és strukturális változások vannak, amelyeket innen Európából nem érzékelünk a saját bőrünkön, ezért okozhat egyfajta frusztrációt.

A fő kérdés szerintem itt az, hogy mikor ezt a frusztrációt detektáljuk, tudunk-e mondani olyan akár friss, akár már ismert (amerikai) szerzőket, akik az elmúlt 5-10 évben új könyvükkel szerintünk jogtalanul maradtak le díjak jelöltlistáiról. (Pl. Neal Stephenson, John Scalzi, Daryl Gregory, Sam J. Miller, Kim Stanley Robinson, vagy Jim Butcher új regényei ott voltak a jelöltek között a Hugon.)

A másik pedig, hogy tudunk-e mondani olyan díjnyertes regényt, amely nem volt olyan jó, mint azt egy díjnyertes regénytől elvárnánk, és megállapíthatjuk, hogy csak a „PC-diktatúra” miatt nyert. Szerintem N. K. Jemisin trilógiája szuper volt, és bár valószínűleg más klímában nem mind a három nyert volna Hugót, legalább egyet vagy kettőt biztos nyert volna; ugyanígy jó könyv volt mondjuk Charlie Jane Anders regénye. (Mary Robinette Kowal tavaly mindkét nagy díjat bezsebelő könyvével már én is máshogy állok, szerintem nem feltétlenül volt ilyen erős, bár tisztességesen megírt könyv, és a szerző kisregényeit is szeretem.)

És aztán ugyanezeket a kérdéseket fel lehet vetni az elmúlt évtizedek kapcsán is: volt vajon olyan női, meleg, afro-amerikai, latino, stb. szerző, aki az 1960-as évektől kezdve megérdemelt volna több elismerést, de mondjuk meg sem tudott jelenni? Vagy megjelent, de valamiért lepattant a rendszerről? És ha igen, mondhatjuk azt, hogy az ezekben az évtizedekben díjazott könyvek biztos rosszak voltak az akkor érvényes klíma miatt?

Importált kultúrharc és itthoni lecsapódása

Ezekben a vitákban én személy szerint azokat a szempontokat szeretném behozni, amelyeket itt is összefoglalok: miszerint miközben folyamatosan fogyasztjuk első kézből a globalizált amerikai szórakoztatóipar termékeit – akár könyvekről, akár filmekről, sorozatokról van szó –, az alapvetően amerikai közeg amerikai mindennapi és történelmi kontextusokban megjelenő változásait és jelenségeit nem tudjuk kellő alapossággal értékelni innen nézve.

Mégis úgy vitatkozunk róla, mintha meglenne ez a fajta háttértudásunk, mintha minket személyesen érintene az, amikor valaki amerikai kontextusban értve, abban nevelkedve, azt megtapasztalva fehér privilégiumról beszél? Amilyen jogos lehet ez a maga kontextusában, ugyanilyen jogosan vethetjük fel mi, európaiak – fehérek szintén – azt, hogy az amerikai fantasztikus kiadás miért ignorálja az európai könyveket. Nem muszáj rögtön az amerikai kultúrharc oldalaival azonosítani magunkat.

Én csak annyit mondok: mielőtt a PC-diktatúra mindenhatóságát kárhoztatnánk az amerikai jelenségek kontextusában, vegyük fontolóra azt a lehetőséget, hogy a 2010-es évek előtt lehet, hogy tényleg volt intézményi ellenállás a kisebbségi, női, stb. szerzők előtt az USA-ban, így nekik kétszer olyan keményen kellett dolgozniuk, ha el akarták érni, hogy kiadják a könyveiket; és azt is fogadjuk el, hogy lehet, hogy az amerikai feketék neheztelnek államukra és az azt képviselő jelenkori és történelmi fehér emberekre több évszázadnyi rabszolgaság, szegregáció és rájuk kiemelten lesújtó rendőri erőszak után.

Kár azért, hogy a kultúrharc mintáit leginkább importáljuk, mert ez csak butábbá teszi a vitát. Én például arról is szoktam cikket írni, hogy a progresszív körökben egyre súlyosabban elharapózó cancel culture, a twitteres rögtönítélő bíróságok működése rendkívül aggasztó; kevésbé lehet azonban megtalálni a különféle szélsőséges jelenségek között a normális beszélgetést, ha az alaphangulat rögtön az a homályos mondás, hogy PC-diktatúra. Van a progresszív vonulatnak rengeteg problémája, ki is lehetne vesézni ezeket, de a vita nem ezen a szinten tart – se Amerikában, se nálunk.

Mindeközben pedig a díjak és kasztingdöntések körüli – fenti szempontból értelmetlen – kultúrharc csak oda vezet, hogy sokan elkönyvelik: nyilván az összes könyv, amit díjra jelöltek, az rossz, mert PC-diktatúra; és nyilván az összes most adaptált sorozat is rossz, sőt, azért lesz rossz, mert PC-diktatúra – ezért aztán hosszú távon nem éri meg ezeket a könyveket magyarul kiadni, és meg sem tudjuk, hogy jók voltak-e, miközben már előre borítékolja mindenki, hogy a sorozat és a film is rossz lesz úgy, hogy csak egy előzetest láttunk.

Ráadásként ott van még egy következmény: tengerentúli problémák mentén radikalizálódunk addig, hogy immár fehér felsőbbrendűséget hirdetünk könyves közösségi oldalakon, de közben arra nem sok szót vesztegetünk, hogy a magyar Zsoldos-díjon tavaly nyert először női alkotó (Fedina Lídia, novellakategóriában), hogy – mint arról már több hasonló threadben szó esett – bizony a hazai fantasztikus közeg egészen a közelmúltig is elutasító volt a nőkkel szemben.

Vagy nem beszélünk arról, hogy miért nincsen a fantasztikus irodalomban, vagy ha már itt tartunk, a mainstream irodalomban is akár hangsúlyosabban jelen a cigányság, az ő problémáik, kultúrájuk miért nincsenek cigány szerzők – nyilván a magyar fantasztikum rendkívül kicsi piac, szóval a kérdés inkább költői, hiszen valójában a magyar magyarok múltjának, jelenének és jövőjének problémái is csak az elmúlt időszakban kezdtek igazán megjelenni fantasztikus művekben.

Megannyi kérdés, amit nem vitatunk meg, miközben olyan súlyos csapások érnek minket, hogy egy másik kontinensen valaki más fog szinkronizálni egy animált karaktert, egy fekete színészt is kasztingoltak az Alapítványba, vagy hogy levettek valamelyik streaming-szolgáltató kínálatából valamit két hétre, hogy az adott cég woke-nak tűnjön a Twitteren egy darabig.

Szólj hozzá