A könyvekről szóló magyar népszerűsítő cikkek és blogposztok vagy unalmasak, vagy borzasztóak, és kevés a kivétel. Mire érdemes figyelni, ha könyvekről írunk?

A Harper’s magazin áprilisi számában jelenik majd meg, de most is olvasható online Christian Lorentzen cikke, ami alapvetően arról szól, hogy hogyan áll a könyvkritika, mint műfaj az algoritmusok korában.

Lorentzen cikke kissé keserű, valószínűleg nem kis részben (de nem csupán) azért, mert az ő könyvkritikai rovatát éppen ősszel kaszálta el a New York magazin. A szerző szerintem kicsit táncol az elitista szemforgatás és a valós helyzetleírás határán, de végső soron remekül összefoglalja, hogy az alapvetően nem igazán kattitnékony szakszerű kritikának miért veszett el a helye a mai online médiavilágban, a közösségi média korában – miközben nagy szükség lenne rá.

Ehelyett, írja Lorentzen, a könyves-irodalmi tartalmak más irányba mentek: könyvajánlók, könyves listák, a szerzőkkel készült PR-anyagok, velük készült interjúk, általuk írt esszék töltik ki ezeket a felületeket, gyakran kifejezetten célként említve, hogy alapvetően pozitív tartalmú tudósításokat közöljenek az adott témában.

A cikk épp akkor került elém, amikor egyébként is nekiálltam volna, hogy írjak egy rövid bejegyzést arról, hogy szerintem hogyan érdemes könyvekről írni, és adott pár érdekes szempontot hozzá. (Ezen a fenti képen azt a három stóc könyvet láthatjátok, amit megkaptam/elkértem kiadóktól – inkább az előbbi –, de még nem került rájuk sor.)

Itthon persze

egészen más a helyzet, abban a tekintetben, hogy itt nem az igazán szakmai kritika kopik ki a népszerű/általános témákkal foglalkozó (avagy: nem kifejezetten irodalmi témákkal foglalkozó) online vagy printmédiumok nagy részének felületeiről, hanem úgy általában a könyvek.

Akadnak persze cikkek könyvekről a hírportálok felületein (egészen remek cikket írt például Marcel Proustról Sarkadi Zsolt a 444-en), meg interjúk írókkal itt-ott, de arra alig találunk példát, hogy akár egy kultrovaton belül erős könyves szekció legyen hozzáértő emberekkel, több zsánert/területet lefedő ajánlókkal, kritikákkal/recenziókkal, népszerűsítő anyagokkal.

Ez egyszerre jelenti azt, hogy a „komoly” irodalom – aminek szűkösen ugyan, de megvannak a maga szakmai felületei – sem feltétlenül tud áttörni a szélesebb közönséghez, és azt is, hogy a „populáris” irodalom tulajdonképpen komolyan vehető felületek nélkül marad. Kibontva: a szépirodalomnak legalább megvan a maga – nagyközönség számára kevésbé látható – kritikai közege, de a zsánerirodalomnak még csak ilyenje sincs.

Többször írtam már erről az elmúlt években, de röviden összefoglalva ez azt hozza magával, hogy például a fantasztikus irodalommal mégis foglalkozó blogos-molyos-stb. közegnek nagyon sokféle szerepet kéne betöltenie, mivel a „komoly” helyeken még a kiemelkedő hazai és külföldi fantasztikus regényekkel sem (vagy csak ritkán) foglalkoznak. (Lorentzen ebből a szempontból egészen példaértékű megközelítést alkalmaz: „irodalmi írás”, azaz „literary writing” szerinte az, ami kritikai figyelmet, magyarázást, kontextualizálást, továbbgondolást követel. Ez egy remek definíció, illik egy sor zsánerműre is.)

Hogy nem érdemes könyvekről írni?

Tehát ha fantasztikummal foglalkozó könyves blogot vagy portált vagy akármit indítunk (de igaz lehet ez tulajdonképpen akármilyen könyves cuccra), akkor a fenti okokból hirtelen szerepek tömkelegével találjuk szemben magunkat, a feladatot pedig mindenki másképpen, és elég hullámzó minőségben oldja meg.

Vannak persze kivételek, a holisztikus szemléletű Könyvesblogot, és a szintén széles merítéssel dolgozó Ekultura könyvajánlóinak jó részét, a Geekz és a Próza Nostra egyes írásait, vagy a Könyvvizsgálók blogot például kifejezetten szeretem olvasni, hogy csak a hirtelen eszembe jutó orgánumokat soroljam. De egy jó könyves cikkre öt rossz jut manapság.

Én például alapvetően nem szerettem könyvekről írni addig, amíg egy egészen egyszerű szabályrendszert nem állítottam fel magamnak: csak olyasmiről fogok írni valamit, amiről eszembe jut egyáltalán valami. Ez elég evidensnek tűnik, mégis: hetente féltucat olyan könyvekről szóló posztot, cikket látok, amiből világos, hogy maximum azért született meg, mert az ingyen recenziós példányért cserébe illik írni is valamit.

Ezek az anyagok az esetek döntő többségében naív és kontextus nélküli, a plot vázlatos ismertetésén túli információktól és mondanivalótól mentes ajnározó cikkek, amiből legjobb esetben semmi értelmeset nem tudunk meg a könyvről, legrosszabb esetben pedig enyhe agykárosodást szenvedünk attól, ahogy a cikkíró még a könyv illatáról és kötéséről is bekezdéseken át képes áradozni.

És ez a jobbik eset szerintem.

A könyves anyagok másik felének szörnyű rákfenéje ugyanis a saját vélemény nagyon fontosnak tartása, és az ezzel szoros összefüggésben megjelenő teljesen felesleges okoskodás, amiből legtöbbször csak az derül ki, hogy írója nagyon okosnak tartja magát, és általában az is kibukik, hogy nem értette meg a könyvet, vagy valami olyat várt tőle, amit az sosem ígért.

Mivel általában nem szigorú értelemben vett kritikák és recenziók születnek ezeken az oldalakon (azokra is szükség lenne persze), hanem könyvajánlók, ezért valójában teljesen értelmetlen dolog olyan könyvekről szót ejteni, amik nem tetszettek az embernek, hacsaknem olyan penetránsan rosszak, amiről kötelessége tájékoztatni az embernek a publikumot, nyilván ilyen könyvek is vannak.

A felesleges okoskodás és szőrszálhasogatás egyébként a legtöbbször még akkor is előkerül, ha a poszt/cikk/Moly-értékelés írója egyébként tökre szerette a könyvet, élvezte olvasni, de valamiért mindenképpen bele akar kötni valamibe, mintha attól lenne jó, vagy értékes egy könyves írás, hogy mindenképpen rakunk bele valami negatívat is.

Mitől lesz jó tehát egy könyves írás?

Szerintem leginkább attól, hogy kontextust ad a könyvhöz.

A fent lejegyzett bűnöket én is számtalanszor elkövettem, mikor elkezdtem könyvekről írni. Az embernek meg kell találnia a saját hangját, ki kell művelnie magát azon a területen, ami érdekli, ez pedig nyilván olyan edukációs folyamat, ami eltart egy ideig.

Számomra fontos tanulság volt, hogy utolsó időszakában dolgozhattam a Magyar Nemzet remek Hétvégi Magazinjánál (és részben a kultrovatnál), ahol úgy kellett keresztülerőltetnem néha a fantasztikus témákat (hiszen ez is egy „komoly” orgánum volt), ennek nyomán azonban megtanultam úgy írni a zsánerek számomra addigra már evidenciának tartott jellemzőiről, hogy az egy szélesebb, laikus közönségnek is érthető és érdekes legyen.

A magam számára felállított rövid szabályrendszerem tehát a következő:

1. Nem írok olyan könyvről, amit rossznak tartok, vagy ami nem tetszett, hacsaknem a negatív véleményemnek van valami olyan tanulsága, ami hasznos lehet a közönségnek vagy az íróknak. Erre példa a Kondor Vilmos és Kemény Zsófi közös könyvéről írt cikkem.

2. Jó könyvekről is csak akkor írok, ha akad valami mondanivalóm a kötettel, az íróval, vagy a mű világával, mondanivalójával kapcsolatban, és ha értek is a témához. Ha semmit nem váltott ki belőlem a könyv azon kívül, hogy jó volt olvasni, vagy nem értek annyira az adott témához/zsánerhez, akkor nincs is értelme róla cikket írni. Ilyen esetben, ha mégis láthatóbbá akarom tenni a könyvet, csinálok mondjuk egy interjút a szerzővel.

3. Ha pedig mégis írok valamiről, akkor az a célom, hogy magát a könyvet a közönség számára érdekessé tegyem, ahhoz valamiféle értelmezési keretet nyújtsak, erre jó példa talán a Dave Hutchinson sorozatáról írott cikkem. Ehhez szükség van arra, hogy képben legyek az adott területre vonatkozó trendekkel, az adott író pályájával és minden egyéb kontextussal, ami érdekes lehet.

Persze bőven lehet, hogy valakinek egészen más a célja a könyvekről szóló cikkek írásával, mint nekem, ahhoz pedig más stratégia passzol: én ugyanis egyrészt azt szeretném, ha minél több ember érdeklődni kezdene a fantasztikum iránt; másrészt azt, hogy legyenek olyan anyagok, amelyek igyekeznek összefoglalni, rendszerezni kicsit a megjelenéseket az összes területen. 

Ezzel az alapállással írom és szerkesztem most már az Azonnali Könyves Kálmán nevű könyves rovatát is, amit csak azért nem emlegettem fent, mint jó példát, mert kis mérete miatt egyáltalán nem olyan átfogó, mint amilyennek egy könyves rovatnak lennie kell. Egyedül talán a havi könyvajánló listánk ilyen, azt érdemes ilyen szempontból forgatni.

Visszacsatolva tehát Lorentzen cikkéhez: itthon nem a komoly kritika (illetve annak helye a populáris felületeken) van válságban, hanem általában a kulturális újságírás (és blogoszféra), amire szerintem bőven lenne igény, ha azzal nem csak mellékesen, hanem programszerűen foglalkoznának a médiumok. Ehhez persze olyan emberek kellenek, akik tudnak írni könyvekről (és persze filmekről, zenéről, színházról): jót s jól.

***

Heti összefoglalónkat a hazai fantasztikus irodalmi életről itt találod.

Kövesd a Spekulatív Zónát a Facebookon és a Molyon is!