A regény egy pontján a főszereplő szembe találja magát egy félig oszlásban lévő időutazó űr vörös panda zombival, amit egy, a galaktikus közösség által működő civilizációként kezelt intelligens vírustörzs irányít, és miközben az felé közeledik, a klasszikust ismételgeti, ami ilyen esetekben el szokott hangzani: AZ AGYAAAD! A főszereplő Decibel Jones és természetesen az olvasó is a jelenetből persze rögtön arra gondol, hogy itt bizony az aznap esti menüről van szó, hogy aztán végül pár sorral később kiderüljön, a kreatúra arra próbálja felhívni Jones figyelmét, az említett szervet bizony célszerű lenne fokozott működésre serkentenie, ha sikerrel szeretné venni az előtte álló kihívásokat. 

Azért citáltam ezt a jelenetet, mert bizony a könyv és az olvasó viszonyát is kiválóan illusztrálja. Kezdetben úgy tűnhet, a regény konkrétan arra pályázik, hogy különösebb finomkodás, udvarias körök, szemérmes bocsánat kérés, félrenézős félmosoly, cinkos szemöldökfelvonás, játékos piszkálódás és előzetes figyelmeztetés nélkül rózsaszín feszítővassal nyissa fel a koponyánkat, aztán pedig apró szeretekre vágva, gondosan kiklopfolva, blansírozva, szuvidálva, pörkölve, rántva, citromos-mangós mártással megöntve, zöldbabos, halas és apró kékmadárkás szószba forgatva, tetején némi tejszínhabbal és a szórakozott pikantéria kedvéért egy szem csilis marcipános eperdarabkával a tetején gondosan kikanalazza, majd a környezetvédelem jegyében, szigorúan bambuszszívószállal kiszürcsölje az agyunkat, evőpálcikával piszkálja ki az ide-oda beszorult maradékot, majd kisujjeltartva megtörölgesse a szája szélét, és egy jóízűt böfizzen hozzá. És akkor még nem is ivott rá semmit, csak mondom.

A gyanútlan olvasót szinte biztosan felkészületlenül fogja érni ez a szándék, éppen ezért a fenti kis szösszenetet talán illő lett volna a kötet első harmadában elhelyezni, mindegy ráirányítva figyelmünket, hogy ha túl akarjuk élni ezt a regényt anélkül, hogy a szürkeállományunk úgy olvadjon le, mint egyszeri tengerészgyalogos arca a xenomorf savtól, és a fülünkön kifolyva takaros kis foltot hagyjon a kedvenc olvasós párnánkon, akkor bizony nagy türelemmel, kipihenve, szellemileg és testileg egyaránt felfrissülve kell nekifognunk az olvasásnak, és ha rendben van a karmánk, megfelelő a csillagok állása, nem ciripelnek túl hangosan a tücskök a kertben és megfelelően beállítottuk a vércukorszintünket egy nagyobb üveg Nutellával, akkor talán 50-60 oldalt is el tudunk olvasni egy ültő helyünkben, mielőtt a neuronhálózatunk sikongatva kér kegyelmet a túlterheléstől és beadja a felmondását azonnali hatállyal, noha már régen lejárt a próbaidő. 

Az Űroperát nehezen lehet hagyományos regényként értelmezni. A cselekménye egy kezdő író megszaladt novellájának terjedelmére éppen elég lenne, a szereplők tulajdonképpen csak díszletek önmaguk kálváriájában, a dramaturgia olyan, mint egy húsdaráló belseje, ezt a szabadon értelmezett struktúrát pedig zseléként tölti ki nagyjából háromszáz oldalnyi totálisan elborult, operaian dagályos, véletlenszerűen csapongó és frenetikusan zseniális agymenés, anekdotázás, sziporkázó ötletorgia és nyári záporként kiszámíthatatlanul lezúduló gondolatok az emberiségről, kapcsolatokról, rólunk, másokról, mindenféle dolgok egymáshoz és egyebekhez való viszonyáról, az életről, a világmindenségről, meg úgy általában mindenről.

Kísérleti regény ez. Végtelenül szórakoztató, helyenként szerethető, néhol felgyújtandó, időnként hangosan pislogunk tőle, máskor meg na jó most már hagyjál, de tényleg. Hullámvasútszerű tobzódás az univerzum legjavának dagonyájában, ahol minden elképzelhető és annak az ellenkezője is bármikor ránk rúghatja az ajtót, majd kér egy kólát jéggel és leül a nappalinkban hagymát pucolni. 

Úgy egyébként a rend kedvéért: nem tudom van-e itthon díja a fordítóknak, de Kleinheincz Csillának kiosztottam az ideit. Meg a jövő évit is.

A képek innen vannak, a kötetet köszönjük a Gabo Kiadónak.

***

A heti fantasztikus hírösszefoglalóinkat itt találod.

Kövesd a Spekulatív Zónát a Facebookon és a Molyon is!