Az nincs köztük, hogy legyen nálad a törölköződ! De azért legyen.

Idén kilencedik alkalommal volt Fantasztikus Kéziratok Éjszakája, az SFmag rendezvénye, ahol a fantasztikumhoz valamilyen szempontból „professzionálisan” közelítőkből – szerkesztőkből, írókból, fordítókból, újságírókból, stb. – álló zsűri arra vállalkozik, hogy elolvasson egy csomó sci-fi/fantasy/horrornovellát vagy regényrészletet kezdő, középhaladó és haladó íróktól, majd ezen szövegek mentén tanácsokat adjon az írópalántáknak.

A koncepció azóta tetszik, amióta először hallottam a rendezvényről, idén pedig már harmadik alkalommal volt szerencsém az egyik zsűricsoport tagjaként részt venni a kéziratéjen, ezúttal Markovics Botond (Brandon Hackett) és Kánai András oldalán. Két éve már írtam egyszer a tanulságokról, ahogy Farkas Balázs és Juhász Viktor is megtette már ezt korábban, általános tippeket adva – ezek a mai napig érvényesek.

Az este végére azonban idén összegyűlt bennem még három gondolat, három általánosabb észrevétel, vagy ha így akarjuk foglamazni: három visszatérő jelenség, amivel érdemes hosszabban foglalkozni.

1. A spekulatív irodalom alapja az ötlet, és ebből hiány van

Miről szól a történeted? Párszor már írtam róla, hogy egy valódi spekulatív történetet (sci-fit, fantasyt, de még a horrorra is ráhúzható szerintem) nem az alapján foglal össze az ember, hogy elmeséli a plotot, hanem meg kell(ene) tudni fogalmazni legalább egy központi elemet, ami a „mi lenne, ha?” kérdésre válaszol.

Mondok pár példát:

• Mi lenne, ha a Nyugat íróit zombik támadnák meg? (Csepella Olivér: Nyugat+Zombik)
• Mi lenne, ha csak a terhes nők tudnának elutazni a szülőhelyükről? (Moskát Anita: Horgonyhely)
• Mi lenne, ha kényszerűségből három idegen fajjal kéne együtt élnünk a Földön? (Brandon Hackett: Xeno)
• Mi lenne, ha Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében törne ki az apokalipszis, és még egy fura szörnyeteg is vadászna rád, és minden fura lenne? (Veres Attila: Odakint sötétebb)
• Mi lenne, ha nácik nyerték volna meg a második világháborút? (Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban)

Persze a központi ötleten kívül a történet kifejtéséhez az írás terjedelmétől függően (erről mindjárt) szükség lehet még az ebből kiinduló vagy ettől független „alötletekre”, és ezeknek egy nagyjából koherens, logikus egészt kell alkotniuk: ez a világ, ami a spekulatív ötleten alapul. Szerintem valami akkor számít igazán spekulatív műnek, ha aztán ezzel a világgal kapcsolatban, abból fakadóan megfogalmaz egy kérdést, egy konfliktust, amit a végére valamilyen formában el is rendez.

(Jelenti ez azt is, hogy ha mondjuk egy generikus futurisztikus környezetben lövöldöz valaki l'art pour l'art, az nem igazán lesz spekulatív mű, ha nem fogalmaz meg valami kérdést a világgal kapcsolatban.)

Mondhatnánk, hogy a spekulatív ötletek száma végtelen, de ez nem igaz, hiszen valószínűleg bárki csípőből elsorol egy tucat népszerű klisét. Egy spekulatív ötlet tehát lehet eredeti (ritkán), de lehet lerágott csont is: utóbbi esetben sincs veszve az ügy, hiszen számos olyan remekművet tudunk sorolni, ami már sokszor kivesézett témát, toposzt fordított ki, fordított meg; ütköztetett más, már ismert ötlettel; világított meg a karakterei, nyelvezete, történetmesélésnek módja nyomán más szemszögből.

Most, hogy idén az EU2058 pályázatra, illetve az elmúlt három évben a kéziratéjre is sok kezdő (haladó, stb.) író írását olvastam, megállapíthatom, hogy igazán eredeti ötlettel nem sokszor találkoztam – de ez a kiadásban megjelent friss művek tetemes részére is igaz –, de nem sokszor futottam bele jól fel- vagy átdolgozott, szubverzív, stb. ötletbe sem. Ha mégis ilyen történt, azt mindig kiemeltem a pályázónak, de az eseteket tényleg egy kezemen meg tudom számolni.

Ez nem arról szól, hogy a hazai írók ötlettelenek, mert egyre inkább úgy érzem, hogy a sci-fiben fogy a levegő, alig-alig tudok az elmúlt évekből olyan friss sci-fit mondani, ami egy friss ötlettel fogott meg, és a kéziratéjre is alig-alig érkezik sci-fi, ami pedig érkezik, az tartalmaz a legritkább esetben újszerűen feldolgozott ötletet – ezen a vonalon a fantasy, a horror és a weird mostanában sokkal jobban teljesít.

(Rövid kitérő: ennek az is lehet az oka, hogy már az önmagában új nézőpont egy klasszikus ötlettel/toposszal szembenézve, ha a magyar valóság irányából próbáljuk azt megfogni. A sci-fi esetében ez sajnos könnyen fordulhatna komikumba, de inkább nem is nagyon tesz vele próbát senki. A horror/weird nagyon alkalmasnak tűnik a lokális történetek és a zeitgeist megjelenítésére, ugyanígy futnak most a gyakran a magyar mesekincsből, mitológiából táplálkozó fantasyk.)

Az első tanácsom tehát: tisztázd le magadban, hogy pontosan mi az a spekulatív ötlet, ami az írásod középpontjában áll, és gondold végig, nézz utána, hogy hányan és hogyan csinálták ezt már meg. Eredeti az ötlet? Ha nem, akkor meg tudod fogni egy másik szempontból? Ehhez pedig sokat kell olvasni és tájékozódni kell az adott zsánerben: ezt egy író nem spórolhatja meg. Itt írtunk egyszer össze egy nagy-nagy olvasmánylistát.

2. Az ötletnek és a történetnek harmonikus viszonyban kell állnia egymással

Ha pedig esetleg akad is jó ötlet, viszonylag ritkán fordul elő, hogy ahhoz valaki megtalálja a megfelelő karaktereket, történetet (konfliktust!) és hangot, és még ügyesen tud írni is; dramaturgiáról, satöbbi pedig még nem is beszéltünk. (Persze van, aki először ezek egyikét találja meg, és abból fakad a központi ötlet, ilyen is előfordulhat és lehet jó, amit mondok, az nincs kőbe vésve. Szerintem a spekulatív/fantasztikus irodalomban az ötletnek primátusa van, de létezhetnek kivételek is.)

Tudom, hogy kezd úgy tűnni, hogy lehetetlen dolog ennyi mindenre egyszerre figyelni, és igazán gonosz lenne azzal előhozakodnom, hogy mondjuk nézzük meg hozzá Ted Chiangtól az Életed történetét, Dragomán György bármelyik tárcanovelláját a Fényes jövő sorozatból, vagy mondjuk Veres Attilától a Közöttetek című darabot. Hiszen profi, publikált, kifejezetten tehetséges írókat említek.

No igen, de azt állítom ezzel együtt, hogy az említett művekben minden általam eddig említett szempont harmóniában áll egymással. Ilyesmit nyilván nem vár el az ember egy kezdő írótól, aki tanácsért, útmutatásért fordul az FKÉ-zsűrihez, nem is várok el semmi ilyesmit a pályázóktól, persze nyilván örömteli, ha valaki lerak elsőre-másodikra-harmadikra egy remekművet az asztalra.

Ami örömet okoz nekem zsűritagként, amiért lelkesedni tudok, az az, ha valaki legalább pár dolgot harmóniába tud hozni a fenti dolgok közül. Tehát van egy jó vagy jól feldolgozott ötlet, és van mellé egy eredeti hangja is a szövegnek. Vagy ugyan az ötlet nem különösebben izgi, de a történet és a karakterek elviszik a dolgot. Vagy például – és ez átvezet a következő ponthoz – eltalálja azt, hogy mekkora méretet bír el egy bizonyos ötlet.

A második tanácsom tehát: az írásod magját alkotó ötlethez gondold végig, hogy milyen konfliktus, ahhoz milyen főszereplő, hozzá milyen hang (elbeszélői stílus és pozíció) tartozik, amelyen keresztül a legjobban meg tudod mutatni vagy ki tudod használni az ötletet és az abból felépített világot.

3. Vajon hogyan kell novellát írni?

A leginkább visszatérő megállapításom a kéziratéj kapcsán az volt az elmúlt években, hogy nagyon kevesen tudnak novellát írni, vagy még pontosabban: gondolják végig, hogy mi is a novella. Zsűritagként ez elég hülye helyzetet eredményez, hiszen a novellák (amelyeket kerek egészében megismerhetünk) gyakran gyengébbek, a regényrészletek (aminek csak egy ízelítőt kapunk) gyakran erősebbek – az utóbbiakhoz néha írt szinopszisban viszont már gyakran az ütközik ki, hogy az ötletben azért nincs egy regényméretű történet.

Szaporítom a szót, pedig az egész dolgot arra akarom kifuttatni, hogy egy novella teljesen más logikával működik, mint egy regény, ennek a kulcsa pedig az ötlet „méretének” helyes felmérése és a megfelelő információadagolás. 

Az elmúlt három évben csomó novellának szánt írásnál nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy regény első fejezete volt, vagy egy novella, mert sok (vagy kevés!) volt benne az infó, nem volt vége, úgy érződött, hogy ott kezdődik a valódi történet, ahol az írás végetért, vagy valami oylan váratlan fordulattal ért véget, amit egyáltalán nem magyarázott a történet eleje és közepe.

Mire gondolok? Mivel a kéziratéjre alapvetően novellákat várnak a szervezők, ezért maradjunk a novellánál. (Botond szólt, hogy hülyeséget írtam, hiszen a rendezvény nevéből is adódik: bármilyen kézirat jöhet, nincs preferencia. Az én saját preferenciám a novella, mivel szerintem azt lehet igazán jól szétszedni, elemezni, stb. egy ilyen alkalommal.) Tehát egy novellába alapesetben, általában bőven elég egy központi ötlet, egy nézőpont, neki egy erős hang és egy történet, aminek van íve: elindul valahonnan és befejeződik valahol.

Ez nagyon triviálisnak hangzik, ugye? Pedig nem az, és egyáltalán nem egyszerű erre ráérezni. Szerencsére ez idén változni látszott, ahogy összeszámolom, a konkrét novellákból a legtöbb végigvitt egy megfelelő méretű, lekerekített történetet egyébként, legfeljebb az ötlet/hang nem fogott meg, vagy a történet volt klisés.

A harmadik tanácsom tehát: ha novellát akarsz írni, akkor akkora ötletet és konfliktust kell választani, amit novellaméretben kényelmesen ki lehet fejteni, mégis érdekes. Úgy kell adagolni az információkat, hogy az akár sejtessen egy nagyobb világot, de közben ne árassza el az adott történet szempontjából tök fölösleges információval az olvasót.

Persze regényrészlettel is lehet támadni, ebben az esetben viszont érdemes egy jó szinopszist írni, amiből kiderül az, hogy mi a központi ötlet,, milyen a világ, és nagy vonalakban a történet; valamint érdemes vagy a történet legelejéről, vagy inkább az elejéről egy általad erősnek gondolt részt küldeni, ami jól bemutatja a hangot, amin a történet megszólal.

+1. Egyre többen vagytok!

A mennyiség általában nem csap át minőségbe, de mind az EU2058-pályázat, mind a gabós antológia pályázata, mind a kéziratéj azt mutatta, hogy egyre többen írnak ilyen vagy olyan szinten fantasztikumot, egyre több ermbert foglalkoztatnak ezek a műfajok.

Más kérdés, hogy a nagy számok egyelőre tényleg nem jelentik azt, hogy hirtelen előugrott egy csomó eddig rejtett tehetség. De egyáltalán nem kizárt, hogy ez szépen lassan megtörténik.

Mind a három évben találtam a saját zsűrink olvasmányai és a többi zsűri által legjobbnak választott írások között olyat – nem is egyet –, amivel kapcsolatban azt gondoltam, hogy érdemes vele tovább foglalkozni.

Ez pedig – számomra legalábbis – bíztató.

***

Fogalmam sincs, hogy bármiben is segítenek-e ezek az – eléggé általános – gondolatok, de remélem, hogy igen. Én jövőre is szívesen vállalom, ha hívnak a zsűribe, ti pedig jelentkezzetek bátran, szerintem megéri eljönni!