Elhunyt Gáspár András fantasy- és sci-fi író, a M.A.G.U.S. atyja, fordító, szerkesztő, a hazai fantasztikum rajongótáborának egyik fontos alakja. De mit érdemes olvasni tőle? 

Ahogy arról Facebookon mi is, illetve a Delta Vision kiadó is beszámolt, pár napja egészen fiatalon, 54 éves korában elhunyt Gáspár András. A többek között Wayne Chapmen és Damien Forrestal néven alkotó Gáspárnak számos emlékezetes regényt, világot, fordítást, karaktert és sok minden mást köszönhet a magyar fantasztikum – ahogy arról a Nerdblogon Szűcs Gyula meg is emlékezett.

Mi pedig ahhoz akarok egy rövid útmutatót adni, hogy mit érdemes olvasnia tőle annak, aki számára regényei nem fiatalkori emléket, hanem felfedezendő terepet jelentenek. Ehhez a fantasyvonalon Balogh Gábor újságíró, főszerkesztő, sci-fis vonalon pedig László Zoltán író segítségét kértük.

***

Fantasy – Balogh Gábor válogatása

Ezüst félhold blues

Amikor jó tíz évvel ezelőtt a kezembe került, nem értettem, hogy nem lett ebből bestseller. Mármint nem kultregény, mert vitathatatlanul az, hanem olyan könyv, amelyről legalábbis hallani, és tudni, miről szól, az alapműveltség része. Már csak azért is, mert az alternatív történelem a huszadik század második felének egyik kulturális sikerágazata. Elég, ha Philip K. Dick Az ember a Fellegvárbanjára, vagy Robert Harris Führer-napjára gondolunk. Mindkettőt meg is filmesítették, s, ha én rendező lennék, a fél karomat odaadnám, hogy az Ezüst félhold blues-t celluloidra vigyem.

Az Oszmán Birodalom sorsa ugyanis legalább akkora „mi lett volna, ha”-ra ad alkalmat, mint a náci Németországé. Pláne, hogy a török a 16-17. században többször is legalább olyan veszélyesen közel került Bécshez – és ezzel Kelet-Közép-Európa végleges benyeléséhez – mint a Wehrmacht '41 telén Moszkvához. Gáspár párhuzamos univerzumában a Porta törekvései teljes sikerrel járnak. A magyaroknak még Mohácsra sincs idejük, a szultán hadai már 1515-ben meghódítják az egész Kárpát-medencét, amely az ezt követő négy és fél évszázadban legfeljebb a Birodalom ”Magyarisztán” nevű tartományaként jelenik meg a térképeken. Persze az oszmán állam belső ellentmondásai, mérhetetlen korrupciója és alkalmazkodásképtelen merevsége így is szépen, lassan megteszik a dolgukat. Ám a haláltusa így jóval tovább elhúzódik – egészen az 1990-es évek elejéig, amikor a regény játszódik. Egyre többen suttogják: közeleg a nagy háború, amely elsöpri a roskatag Birodalmat. Ebbe a világba zuhan át egy autóbaleset nem várt következményeként a főhős, Wolf, akinek a „Kárpátok Bagdadján”, a magyarokat már csak nyomokban tartalmazó, ízig-vérig balkáni Pest-Budán túl a muszlim miszticizmussal és a mágia erőivel is meg kell ismerkednie, ha életben akar maradni a párhuzamos valóságban.

Gáspár András később letett az asztalra számos, az Ezüst félhold blues-nál jobban megírt regényt, de, aki első megjelenése idején olvasta – pláne a szintén 1990-ben megjelent „Kiálts farkast”-tal együtt – az már biztosan tudhatta, hogy egy megkerülhetetlen szerző rúgta rá az ajtót a magyar sci-fi/fantasy irodalomra.

A Tier nan Gorduin és a Garmacor-ciklus

Wayne Chapman és főhőse egyszerre léptek színre a kilencvenes évek legelején. Az álnév az első két kötet, a Halál havában és az Észak lángjai esetében még két szerzőt, Gáspár mellett Novák Csanádot is rejtette, később az előbbi egyedül szőtte tovább a Philip Marlow-ba oltott fantasy-James Bond sorsának fonalát. Az Északi Szövetség hírszerzésének melankolikus hangulatú, de a húrokon és a nyílpuska ravaszán is villámgyors kezű ügynökének kalandjai során városról városra, országról országra, kultúráról kultúrára született meg Ynev világa, amely aztán az első magyar szerepjáték, a M.A.G.U.S. otthona lett.

Sajnos csak két rész készült el a Rudrig ves Garmacor viselt dolgait taglaló sorozatból (Garmacor címere, Garmacor vére – az ígért harmadik kötet, a Garmacor utazása sajnos már soha nem készülhet el). Pedig ezek Chapman/Gáspár talán legérettebb, legmagabiztosabb tollal írt történetei. A főhős itt már nem egy szinte természetfeletti képességekkel megáldott, kissé megkarcolt lelkű, de azért elkötelezett harcos, mint Tier nan Gorduin – hanem egy igazi poszttraumás, totál kiégett veterán. Aki nem a Gonosz ellen küzd a Jó oldalán, pusztán egy iszonyatos, pusztító háború után erkölcsileg megroggyant, mentálisan súlyosan sérült társadalomban (a Dúlás utáni Shadonban) próbálja megőrizni életét és józan eszét. Hamisítatlan Vietnam-szindrómás sztori fantasy-környezetben.

A játék alapkönyve 1993 végén jelent meg, s innentől kezdve Gáspár András pályafutása elválaszthatatlanul összefonódott e járványszerűen terjedő hobbival. Az irodalmi alkotás mellett most már Ynev minél részletesebb megismertetése is nyilvánvaló céljává vált regényeinek. Azonban így is sikerült elkerülnie a didaktikusság, vagy az unalmas agyonrészletezés csapdáját. Vérbeli fordulatos, izgalmas, remek karakterekkel telepakolt vérbő fantasy kalandregények ezek, amelyet azokat is a jó eséllyel az olvasófotelhez szögezik, akik soha életükben nem szerepjátékoztak.

Geoframia

Gáspár András tíz évvel a M.A.G.U.S. Alapkönyv első kiadása után érezte úgy, hogy most már ideje a regényekben, és tematikus kiegészítő kiadványokban felskiccelt vázlatokat egy egységes képpé összeragasztani. Ilyen világleírásokat számtalan szerepjátékhoz, sőt még a lapozgatós könyvekhez is készítettek – ám ezekben azért általában hiába keresnénk az egyes birodalmak részletes történetét, közigazgatási beosztását, hitéletét, legendáit, sőt, fizetőeszközét, és mértékegységeit. Ynevről azonban ezeket mind megtudhatjuk a Geoframiából, amely szépen jelképezi a M.A.G.U.S. legnagyobb erejét és egyben legkomolyabb gyengeségét is: hogy irodalmárok alkották. Akik érezhetően nem szívesen pepecseltek a játékrendszer valósághűségén, vagy használhatóságán, ám annál nagyobb élvezettel cizellálták a végtelenségig történeteik képzeletbeli színhelyeit.

A M.A.G.U.S.-nál számos jobb szerepjáték létezik – de Ynevnél kidolgozottabb, összetettebb, izgalmasabb, sokszínűbb, magába rántóbb világgal még nem találkoztam ebben a műfajban. A különböző országok: a barokk kifinomultságot és sötét dekadenciát egyszerre megtestesítő Toron, a lovagi eszme és a szűk látókörű rasszizmus ötvözetére épülő Eren, a korai középkor rajongó heroizmusát és könyörtelen fanatizmusát egyként hordozó Shadon, a hűséget, hazaszeretet és kötelességtudatot a részvétlen kegyetlenséggel egyenértékű alapértékként hordozó Gorvik, vagy épp a „teremtő káosz” szabados filozófiájából a brutális önzés kultuszát építő Krán egyenként is mesterművek.

Ez a túlzás nélkül irodalmi igénnyel kidolgozott háttér minden bizonnyal komoly szerepet játszott abban, hogy a szerepjáték a fiúbandák, az FPS-játékok, a eurodance és a rap metal mellett a kilencvenes évek legerősebb generációs élményei közé tartozik. Ugyanis az én kamaszkoromban még nem sötét, levegőtlen szobák mélyén, a saját világunkba zárkózva nyüstöltük az Xboxot – hanem sötét, levegőtlen szobák mélyén, a saját világunkba zárkózva dobáltuk a kockákat és pörgettük a fél kilós szabálykönyveket. A M.A.G.U.S.-t tízezrek játszották országszerte, és alig volt olyan gyerek a kilencvenes években, akinek legalább egy haverja ne lett volna, aki „ilyen fura szerepjátékos arc”. A rendhagyó és nehezen értelmezhető időtöltés, no meg az okkultizmusból kölcsönzött mágikus keretek garantálták a kívülállók értetlenségét, amely ugyanakkor a beavatottak büszkeségével vértezett fel minket. (Utólag belegondolva, persze tényleg nem olyan meglepő, hogy a vaskos, jókora pentagrammákkal ékesített könyvekkel a suli egyik raktárhelyiségébe elvonuló, a folyosón holtak felélesztéséről értekező társaságunkat a tesitanár a „színjátszó sátánok” jelzővel látta el.)

Ynev sokunk számára jelentette azt a világot, amelybe kamaszkori kételyeink és szorongásaink elől elbújhattunk, ahol kipróbálhattuk milyen gáncsnélküli hősnek, vagy épp aljas gazembernek, diadalmas győztesnek, vagy földbe döngölt vesztesnek lenni anélkül, hogy a való élet által követelt árat meg kellett volna fizetnünk. E képzeletbeli menedéket jelentős részben Gáspár Andrásnak köszönhettük – akikről sokan ekkor még azt se tudtuk, hogy létezik, hiszen mi Wayne Chapman történeteit faltuk.

Sci-fi – László Zoltán

Habár Gáspár András neve a M.A.G.U.S-sal forrt össze, azért írt ő sci-fit is. Ha nem számítjuk a Star Wars, Alien vs Predator vagy Doom könyveket – amely világok közül nem egy sci-fi volta véleményes –, akkor is itt van nekünk a Kiálts farkast-univerzum, illetve jó néhány novella.

Az 1990-es Kiálts farkast maga a rendszerváltás időszakának lenyomata tudományos fantasztikumba öntve. Vogel Zsigmond, azaz Madár, alias a kefehajú visszatér a Proxima Centaurinál vívott háborúból a 2091-es év Budapestjére. Hiába küzd részleges amnéziával, még így is kiadós rémálomadagot őrizget a kalmár nevű fajjal folytatott ütközetekből, és semmi másra nem vágyik, mint egy nyugodt életre – csakhogy valamibe beletenyerelt a háborúban, ami miatt hirtelen számos ellenséggel kell szembenéznie.

Ennek a regénynek vagy hagyod, hogy elvarázsoljon, vagy rengeteget bosszankodsz rajta. Mert egyfelől a története szögegyszerű, a nyelvezete elképesztően modoros, a karakterek pedig néhány vonással felskiccelhetők. Másfelől viszont megidézi a korabeli VHS-korszak ezerszer lemásolt B-kategóriás akciófilmjeinek összes manírját, ám ezt olyasféle méltósággal teszi, ami inkább a még néhány évtizeddel korábbi film noirok sajátja. Burjánzó ötletei – idegen lények, repülő autók, alakváltók és mutánsok, reklámokat suttogó plasztikpókok és szemétből születő transzcendens értelem – így együtt egészen sajátos eklektikát teremtenek.

A 21. század végének Budapestje egyszerre futurisztikus és belengi valami békebeli, múlt századfordulós hangulat. Mert ez a hangulat a legfőbb erőssége a regénynek. Felsejlenek benne a rendszerváltás korának reményei és félelmei: a vágyott kapitalizmus fogyasztói javai és a nagy hal megeszi a kicsit farkastörvénye, a kor válltöméses, színes zakójú vállalkozó szerencselovagjai és a kisemberek, akik csak úgy átsodródnak a történelem fordulópontján.

Az 1999-es folytatás, a Két életem, egy halálom történetében már sokkal összeszedettebb, világában pedig nagyon cyberpunk. A kalmárok nem nyugszanak bele vereségükbe és bosszút forralnak Vogel ellen: némi időutazós technológiával átlökik egy alternatív idősíkba, ahol az élete annyira másként alakult, hogy halála előtt még a megszokott élete szerettei elvesztését is meg kellene élnie (ha láttad a Shrek negyedik részét, kábé fel tudsz készülni rá). Ebben a világban a kilencvenes években tomboló vadkapitalizmus találkozik a cyberpunk korporációs háborúival és jakuzáival: nem olyan szellemes, mint az első rész, talán túl sok a cyberpunk panel ahhoz, hogy hasonlóan megragadhassa a korszellemet, de történetként valóban jobban működik, és az ötletei még ma is egészen frissnek hatnak.

És itt van még az 1999-es Ninive című novelláskötet, amit Gáspár Damien Forrestal álnéven szerzett, és „Maszkok” logó alatt jelent meg. Ez már csak azért is különös fintora az évtized „angolszász szerzőnek és egy brand részének hazudjuk magunkat” kiadói modelljének, mert maguk a novellák nem csak hogy több esetben magyar vonatkozásúak, de konkrétan a Kiálts farkast-univerzum előképei Vogellel, Fellegh-gel, Buránnal és a gonosz Paukerrel. Az egyenletesen jó színvonalú sci-fi történetek ma sem okoznak csalódást és külön plusz belesni a színfalak mögé, hogyan fejlődtek az egyes novellák motívumai és fordulatai a regényekbe kerülve.

Neked mi a kedvenced Gáspár Andrástól? Írd meg nekünk itt kommentben, vagy Facebookon!