A Gabo SFF fantasztikus novellákat gyűjtő antológiája remek keresztmetszetet ad a hazai fantasztikumról, és bebizonyítja, hogy a kispróza támogatása és kiadása elég fontos (lenne) az előrelépés szempontjából.

Csodás éve van itthon a fantasztikus kisprózának: Veres Attila és Dragomán György is novelláskötettel jelentkezett, tovább pörögnek a Lovecraft-rajongótábor projektjei, és több antológia is megjelent szűkebb vagy tágabb fókusszal.

Arról az elmúlt években elég sok helyen szó esett (én itt írtam róla), hogy a viragzó kisprózás közeg és a kisprózák mentén szerveződő párbeszéd milyen fontos lenne a hazai fantasztikus írók fejlődése, az új hangok feltűnése szempontjából, ahogy arról is sokat beszéltünk, hogy ennek ellenére a novellázásnak milyen szűk terepe van itthon.

A Gabo SFF most olyasimre vállalkozott, amire rég (vagy egyáltalán?) nem volt példa a hazai fantasztikus irodalomban: az általuk kiadott Strahan-féle antológia mintájára egy széles spektrumú, a fantasztikum egészét fantasytől horroron és weirden át a sci-fiig lefedő antológiával jelentkeztek, ahová a már ismert írók írásai mellé egy pályázaton keresték a friss hangokat.

A végeleges névsor alapján sejtettem, hogy jó lesz Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018 – amelynek nevéből szemérmesen, de a valóságnak megfelelően száműzetett a „legjobb” kitétel, hiszen a Strahan-antológiákkal ellentétben nem újraközléseket ad –, de nem számítottam rá, hogy ilyen sokoldalú, egyenletes minőségű válogatás lesz a dolog végeredménye. A kötetet végigolvasva kirajzolódik pár tendencia.

1. Fantasy > sci-fi

Az a helyzet, hogy a tizenkilencből mindössze öt történetet sorolhatunk a szűken vett sci-fihez. Ez nem tudom mit jelez, vagy nem tudom, miért alakult így, mindenesetre ez a helyzet. Ez az öt írás viszont egytől egyig izgalmas: Brandon Hackett Italo Calvino láthatatlan városait megidéző, mozgalmas MI-disztópiája, Dragomán György időből kiszakadt jövőszilánkjai (köztük egyik kedvencemmel, a Valhallával), Takács Bogi nanotech erdőszelleme, Erdei Lilla légkondi-ökodisztópiája és Molnár B. Gábor szürreális novellája együtt színes képet ad a hazai sci-firől.

A fantasyk között így értelemszerűen nagyobb a merítés a súlyos mesefeldolgozásoktól (Gaura Ágnes, Rusvai Mónika) a könnyedebb darabokon át (Buglyó Gergely) urban fantasy-ig (Tallódi Julianna, Lőrinczy Judit, Baráth Katalin). Moskát Anita kötetet nyitó novellája magasra teszi a lécet, de nem is vártam mást. (Soha nem írtak még ilyen jó fantasyt a kapitalizmusról!) Ebből a blokkból nekem Sziács Viola Eleven kék és Sümegi Attila Gúzs című novellája volt a legemlékezetesebb.

2. A magyar weird még épp csak elkezdődött

Talán egy kicsit félrevezető a kötet címe annyiban, hogy van itt pár horror/weird novella is: Farkas Balázs, Veres Attila és Kiss Gabriella alkotásai egyértelműen ide tartoznak, de Sepsi Lászlót is leginkább ide kéne rakni a zsánerek közötti senkiföldjéről. De ha már itt tartunk, tematikusan Sziács Viola Eleven kékje is abban az irányban tapogatózik, ahová Veres Attila már térdig gázolt.

Számomra ez tűnik most a legizgalmasabb iránynak, mivel úgy gondolom, hogy a weird tud legjobban reflektálni most a magyar valóságra. Különösen Kiss Gabriella feltűnését értékelem nagyon pozitívan: a szerző az idei Fantasztikus Kéziratok Éjszakáját is megnyerte egy különösen sodró módon megírt mesefeldolgozással, és a mostani, egyértelműen a weird felé tendáló – magányos, vidéki öregedést feldolgozó – írását is a kötet egyik legjobbjának tartom.

3. Olyan szépen írtok!

Legutóbb pampogtam egy sort megint a szépirodalom és a zsánerirodalom kapcsolatáról. Ez az antológia is bizonyítja, hogy a hazai fantasztikumnak nincs miért szégyenkeznie, Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor szerkesztők legalábbis tizenkilenc biztos kézzel megírt, aztán biztos kézzel megszerkesztett novellát tettek elénk, ahol a legtöbb esetben szép egyensúlyban van a fantasztikus ötlet a nyelvi-stiláris megformáltsággal.

*

Mindössze három apró észrevétel maradt a végére. Egyrészről szerintem találóbb lett volna, ha a kötet Az év fantasztikus novellái címmel jelenik meg, hiszen a most a horror/weird nincs külön nevesítve a címben, miközben a sci-fivel közel hasonló mennyiségű novellával képviseli magát. (Az én címverziómban viszont feltűnőbb a „legjobb” szócska hiánya, illetve az általa hagyott űr.)

Ugyanígy: miközben éreztem a szerkesztői szándékot, ami a fantasy felől tol folyamatosan, fokozatosan a sci-fi irányába (Moskát Anita tiszta fantasyjétől Brandon Hackett tiszta sci-fijéig), úgy az ötödik novella környékén felmerült bennem, hogy lesz itt egyáltalán sci-fi? Lehet, hogy a vegyítés (nekem) jobban működött volna.

Az viszont biztos, hogy ezen a két fenti megjegyzésen segített volna egy szerkesztői előszó: egy bekezdésben meg lehet pendíteni a szerkesztői koncepciót, el lehetne mondani, hogy mi volt a válogatási szempont és módszer (nem mindenki követte, gondolom); és kicsit bevezetni az olvasót abba, hogy mik ezek a műfajok, miért kerülhetnek egyáltalán egy kötetbe, hogy áll ma a fantasztikum itthon, hogy jutottunk ide, merre tartunk. Esélyes ugyanis, hogy sokaknak ez lesz az első fantasztikus kötet, amit kézbe vesz valaha.

Ez utóbbi mentén pedig kiderülhetne, hogy miért iszonyatosan jó dolog, hogy megszületett ez az antológia. Mivel tényleg nagyon fontos mérföldkő: bizonyítja, hogy a már kötettel, rajongókkal rendelkező maroknyi szerzőnkön túl egy csomó nagyon tehetséges ember ír fantasztikumot; ahogy végre bizonyítja azt is, hogy a novella tényleg fontos és teljesen élvezhető, előremutató terepe a hazai fantasztikumnak is, csak rendes platformja nincsen.

Pedig ha lenne – nem is egy, hanem több – akkor idővel a Gabo SFF antológiája is felvehetné nevébe a „legjobb” kitételt, hiszen lehetne miből válogatni a legjobbakat.

*

Kövesd a Spekulatív Zónát a Molyon és a Facebookon is!